Fénnyel és Arannyal

Pál Gyula Terem

 

 

 

 

Fénnyel és Arannyal

Uzonyi Ferenc festőművész képeiből nyílik kiállítás február 28-án a Váci Mihály Kulturális Központ fenntartása alatt működő Pál Gyula Teremben.

Az 1963-ban Hajdúböszörményben született művész a Debreceni Egyetemen Bényi Árpádtól tanult művészettörténetet. Festészeti technikáit Kapcsa Jánostól és Gilbert Lupfertől sajátította el. Az elmúlt évek alatt több mint 30 önálló kiállítása volt. 2013-ban Kanadában a West East Gallery által kiírt nemzetközi versenyen aranyérmes lett. 2017-ben a Párizsi Szalonon festménye a zsűri egyik különdíját nyerte el. Még ez évben kiállítása volt a párizsi Monod Galériában. 2018-ban egyik kurátora és résztvevője volt a Párizsban kiállított magyar művészeti csoportnak. 2018-ban ő lett Debrecenben a „Város művésze”. Festményei a valóság és az „álom határára” kalauzolják a nézőt.

A Fénnyel és Arannyal című kiállítást Dr. Vitéz Ferenc művészeti író nyitja meg. A tárlat március 30-ig tekinthető meg a Pál Gyula Teremben (Nyíregyháza, Vay Ádám krt. 18.).

A megnyitóünnepség ingyenes és nyilvános! Szeretettel várjuk az érdeklődőket!

 

„Fénnyel és Arannyal”

Uzonyi Ferenc festőművész kiállítása a nyíregyházi Pál Gyula Teremben

 

Uzonyi Ferenc 2016-ban mutatta be absztraktjait a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centruma aulájában. A következő esztendőben már a Párizsi Szalonból hozta el a különdíjat ezekkel a képekkel, ennek eredményeképpen Magyarország lehetett 2018-ban a Szalon díszvendége. Az ott kiállító magyar művészeknek nagy sikerű tárlatot rendeztek a párizsi anyagból a Várkert Bazárban, közben Uzonyi kiállított a párizsi Monod és a KazoArt Galériában, és őt választották meg Debrecenben Az Év Művészének; a Pintér Aukciósház balatonfüredi árverésén pedig vevőre talált a Párizst megjárt festménye is. A már addig sem szerény kiállítású, méteres képei még monumentálisabb alakot öltöttek, mára a 120x160 cm-es nagyságot is elérték.

Aki nem ismerte Uzonyi Ferenc korábbi pályáját, azt hihette, hogy egy új művész jelentkezik korszerű és merész, az impresszionista hagyományokat az absztrakt látásmóddal ötvöző munkáival, s alig tűnik föl, már a nemzetközi sikerek felé kacsint.  Aki pedig ismerte, azt kérdezte: mi az oka ennek a gyökeres változásnak? Uzonyi ugyanis 1991 óta főállású festő, és noha mindig is közel állt hozzá a plein air impresszionizmus, a több mint 30 önálló kiállításán jellemzően hagyományos stílusokban jelentkezett.

A ’90-es évek első felében mestere, a nyíregyházi főiskolán is oktató Bényi Árpád korai tájképeinek redukált látványvilágú, de allegorikus tartalommal teli atmoszféráját fogalmazta újra. Majd megjelent a nagybányaiak napos levegője: a figura és a természet kapcsolatában a belső harmónia, a fények játékában pedig a „természetes természetfölötti” megfogalmazására törekedett. Ott voltak műtermében a portrék és enteriőrök, az utca- és városképek vagy a csendéletek; nem hagyta érintetlenül a szecessziós, szimbolikus impresszionizmus sem; kereste a látvány átlényegítésének lehetséges útjait; jazz-sorozatában ugyanakkor a zene áramlását úgy formálta a mozdulatba, hogy abban ott volt az élet és halál minden játéka, az öröm és az „öröm alja”.

Eszünkbe jutottak Márai szavai: „Minden kielégülés adó halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján.” S ugyanúgy felötlöttek bennünk Herman Hesse sorai: „November végigsöpört az erdőn. A legfényesebben világító, tiszta, keveretlen színek kis palettája vigaszt, mentsvárat, arzenált, imakönyvet, ágyút jelentett neki, amellyel megcélozhatta a gonosz halált.” Vagy Weöres Sándor, aki a mai napig kíséri a festőt: „Itt minden örömbe / bogárka vész, // s a fájdalom mélye / tiszta méz.”

„A pillanatokba sűríthető valóság valahol az álom határán van.” – Ezt már Uzonyi Ferenc mondta, s mindig felidézem a mondatot, amikor hajnali kis képére nézek a falamon: még az álom árnyai, s már a reggel fényei. 2008-ban készült a festmény, akkor talán még ő maga sem sejtette, hogy a fűszál vagy a virág föltekint majd a csillagokra. Vagy, hogy a víz hullámaival fodrozódó fények, hullámok és a napsütés játéka olyannyira varázsköreibe húzza, hogy a vizet és a fényt már nemcsak nézi, hanem maga is vízzé és fénnyé változik, amikor fest.

2014 táján aztán megszülettek az első absztrakt képek. Előbb a pop art repetitív motívumaival, majd egyre inkább az impresszionizmusból ismert optikai hatásokkal dolgozott. A következő évben már nemcsak a műterem, de a ház minden helyisége absztrakt festményekkel volt tele. Nem tudtam ellenállni a hívásnak, a kísértésnek. 2015 nyarán negyven versem született a műteremben – sejtések arról, amit még nem is tudtam; látomások onnan, amit még nem is láthattam; olyan érzések, melyeket korábban nem, vagy nem így éreztem; s a nyitóversbe fogalmazott megérzés, hogy: „Nem a vizet, hanem az időt. / Nem az eget, hanem a reményt. / Nem a partot, hanem az elengedést. / Nem a hegyet, hanem az ismeretlent. / Nem a ködöt, hanem a fényt. // Nem téged és nem engem, / hanem azt a vihar szaggatta fészket / a ködbe vesző hegyek ormán.”

Igen, nézed a képet, és a nem a színeket, a formákat látod, a mögéjük rejtett lombokat, virágok lenyomatát, tájemléket, ősztündöklést és levegőt, hanem a fény és az arany áramlását, a fény és arany mögött pedig a saját történetedet. A párizsi galéria Uzonyi Ferenc művészetét bemutató ajánlásában is olvasható, hogy a természet archetípusaiból építkeznek a képek. A vízcseppek, buborékok és a hullámok, a felület játéka, csillogása egy olyan szakrális geometria szabálytalannak tűnő, mégis harmóniába oldódó törvényeit követi, melyben nemcsak a természeti elemek, hanem maguk a geometriai formák is átalakulnak: átlényegülnek az emberi lélek hullámzásává, az isteni rend ragyogásává. Egyszerre van bennük a tér és a sík, de mindkettő elveszíti önálló dimenzióját a találkozásban.

A felület átváltozik idővé. A pillanatban az örök idő mutatkozik meg. Egyszerre esetleges és kiszámított a kép. Nézed, és arra gondolsz, hogy fénnyel és arannyal vagy körbevéve ugyan, a ragyogás azonban nem kívülről érkezik, hanem benne vagy, és az benned van. Ebben a szakrális térben eggyé válasz azzal, amit nézel. Már nem számít, ha úgy tűnik, mintha a mikroszkopikus látványt nagyítaná monumentálissá a festő, hogy az őszi fák mozdulnának meg benned – a rajtuk átszűrődő fényben; vagy ezzel éppen ellenkezőleg: a makrokozmosz valamilyen tüzes vagy hidegen derengő jelensége, a káoszból alakuló harmóniája volna itt két négyzetméterre lekicsinyítve. Mert a kép megszületik és mozog: lélegzik, szívverése van, áramlása, nevetése és jajszava – dinamikája és harmóniája van.

A Zsolnay-porcelán nemes titokzatossága és miniatűr motívumainak sejtelmes játéka, fény- és alakváltó ritmusa is képpé változik. Az őszi avar rozsdájában is újjászületik az aranysugárzás, amely úgy ömlik és záporozik másutt, mint a keleti monszun. S talán nem véletlen a keleti párhuzam, annak a filozófiának a rokonsága, amely a két természet, a belső emberi és a külső isteni megbékélésére törekszik.

Amott pedig mintha Monet felkelő napjának egy tenyérnyi foltját látnád fölnagyítva és újragondolva embernagyságban. De a víztükör és a lemezrozsda, az omló velencei vakolat és a kanálisok hullámai, a szél és az ablaküvegre telepedő deres-kék hajnal; az izzó lávabugyogás és az elveszett Éden keresése is eszedbe jut a képekről – aztán megint a csönd, a víz, a fény. Az idő és az emlékezet.

S míg újra és újra elhaladsz a képek előtt, valami nem hagy nyugton. Tudod, persze, hogy a perspektívával a középkori s még inkább a reneszánsz festők is játszottak. Előbbieknél szimbolikus, az utóbbi művészeknél inkább allegorikus volt ez a játék, de mindannyiszor szakrális jelentést hordozott. Látod magad előtt az „Isten szemét”: bármerre fordulsz, ez a szem mindig téged néz.

Uzonyi Ferenc „fénnyel és arannyal” írt, meg minden létező (vagy előtted ismeretlen) színbe öltöző festményei előtt elhaladsz, jobbról balra, balról jobbra, tekinteted mindig ugyanarra a pontra szegezed; megállsz, majd elindulsz újra – és észreveszed, hogy veled együtt mozdul a fény.

Mindenhonnan mást látsz, minden pillanatban. Az talán a legnagyobb varázslata ezeknek a festményeknek, hogy mindig a te saját idődet mutatják meg. A benned lévő változást.

 

Vitéz Ferenc, 2019. február 28.

2019.02.28.